2016. szeptember 15.

50. fejezet

Sziasztok!

És elérkeztünk ide is, az utolsó fejezethez. Próbálom nem annyira elnyújtani a szövegelésemet, de bevallom, már most nehezen megy. Először is köszönök Nektek mindent, de komolyan! Csodálatosak vagytok, köszönöm, hogy minden hülyeség ellenére kitartottatok mind mellettem, mind a blog mellett, egyszerűen nem bírom kifejezni azt, amit érzek, te jó ég. Nem emelek ki senkit se, pedig sokan vannak, akik többet tettek értem ezalatt a kicsit több mint egy év alatt... szóval Nektek, akik támogattatok, mindig kommenteltetek üzenem, hogy már külön miattatok megérte befejezetté tenni ezt az egészet, hogy mindvégig tudtam, ha nem is ez a létező legjobb blog, valakik azért olvassák, esetleg szeretik. Még egyszer köszönöm, és ha azt mondom, hogy imádlak Titeket, nem csak a levegőbe beszélek.

És még annyit megjegyeznék, hogy ez volt (illetve ez is, na) életem első blogja, aminek nekiálltam. És te jó ég, soha nem gondoltam volna, hogy befejezem. Vagy hogy ennyi embert érdekel majd. Persze így utólag már látom a hibákat (nem terveztem meg sehogy a karaktereket; nem volt semmi ötletem azon kívül, hogy régen ismerték egymást; rengeteg olyan rész van mind a történetbe, mind a hátterében, ami kiforratlan; a helyesírásom még most se tökéletes, de az elején valami botrány volt), és sok mindent másképp csináltam volna, de azért mégiscsak büszke vagyok erre az egészre. Tudom, hogy sok helyen már túl sok volt az a bizonyos rózsaszín köd, de nem volt szívem velük drámázni, főleg nem a végén (amit meg is kaptam, méghozzá teljesen jogosan az egyik kedves kommentelőtől (és ezt most tök komolyan mondom)). Bevallom azt is, hogy amikor nekiálltam, én maximum húsz fejezetben gondolkodtam. Aztán nem tudtam abbahagyni, szükségem volt arra, hogy Harry befusson, Lou pedig megtalálja önmagát. Ezek meg is történtek. Sőt, szerintem már kicsit túlnyújtottam, de nem baj, a nemrég indult (és a jövőben induló) blogjaimat legalább sokkal átgondoltabban, kicsit tapasztaltabban tudom majd vezetni. Szóval erről az egész magyarázkodásomról annyit, hogy tudom, nem lett tökéletes (közel sem), de remélem, azért tetszett nektek ez a történeti.
Plusz még muszáj a rengeteg kavarodás miatt is sajnálkoznom egy sort (igen, itt az évados-szünetes-designos dolgokra gondolok).

Még egy kicsit beszélnék arról, hogy hogyan tovább.
UPDATE: nem lesz több bejegyzés.
Megtalálhattok Facebookon, a Facebook csoportban, illetve jelenleg EZ az egyetlen másik Larrys sztorim, amit írok (a többiről (nem Larrys) Facebookon értesülhettek). 

És mivel ez a befejező rész, szerintem nem nagy kérés, hogy kivételesen azok is írjanak valamit, akik eddig le se "lapoztak" a kommentekig. Tudjátok, érdekel, mik a gondolataitok erről az egészről.

Nos, azt hiszem, hogy ennyi lett volna, köszönöm, hogy velem és Larryékkel tartottatok.

Ui.: Halkan megjegyzem, hogy visszafogtam magamat, sokkal több mindenről fecsegtem volna, de tudom, hogy ez nem sok mindenkit érdekel.
Ui2.: Csak egy kis statisztika, hogy tudjátok, mennyire fantasztikusak vagytok (ezt a fejezetet természetesen nem tudtam beleszámolni): 60 feliratkozó, 68 298 oldalmegjelenítés, 440 hozzászólás. Köszönöm, ismét csak köszönöm!

Ölel titeket: Liz



*Louis szemszöge.*

Szinte észrevétlenül eltelik egy, majd két hét. Harryvel tökéletesen megvagyunk, nagyon úgy fest, minden a lehető legnagyobb rendben van közöttünk.
Ugyan a programjaink már nem annyira egyeztethetőek, mert ő majdnem minden nap korán kel – illetve már csak kelt – a videóklip miatt, míg én ráérek tízkor kimászni az ágyból. Furcsa, hogy van munkám, mégis kötetlen az időbeosztásom, csupán határidők vannak.
Még a tanfolyam elvégzése után bekerültem egy irodához, ahonnan közvetítenek különböző munkákra. Kicsit olyan, mint a modelleknél az anyaügynökség, csak itt fotósokról van szó. Meglepő, hogy röpke két hét alatt mennyi felkérésem érkezett. Persze nem keresek nagy összeget egy-egy képpel, de Harry annyit nyugtatgatott az együtt töltött hónapok alatt, hogy már nem is érdekelnek a kettőnk között lévő kereseti különbségek.
Élvezem, amit csinálok, és ezzel beérem. Nem vágyok a hírnévre, nekem elég az az elismerés, amit a megrendelőktől kapok.
Harry pedig, mint már említettem, készített az új menedzsmentjével egy klipet az egyik számához. Nem tudok róla semmit azon kívül, hogy ma jelenik meg, mert akárhányszor próbáltam vele beszélgetni, annyiszor terelte a témát mondván, hogy majd meglátom.
Nos, biztos meg fogom látni, méghozzá remélhetőleg perceken belül, mert Harry, Ariana és jómagam a kanapénkon ülünk, folyamatosan újratöltve Hazz zenés Youtube csatornáját.
 - Miért nem nézhetjük meg a menedzsmentnél? Már tegnap este óta feltöltésre készen áll, szóval nem fér a fejembe, hogy miért kell itt szerencsétlenkednünk – morgolódok felkelve, és a fotelhoz sétálok, ahol Mike alszik zavartalanul.
 - Hát, ezt én se értem – helyesel Ari, majd előrehajol, hogy most ő frissítse az oldalt.
 - Mert így szeretném – motyog Harry a vállát vonogatva. Odafigyelve rájuk a kis huskyt simogatom, aki épphogy kinyitja a szemeit.
 - Miért? – Nyög eléggé szenvedősen Ariana, majd a hajába túrva elfekszik a kanapén.
Nevetve otthagyom Mike-ot, aztán lehuppanok Hazza ölébe, aki a szemöldökráncolásából kiindulva úgy fest, megsértődött. Míg Ari egyszerűen hever, mert úgy tűnik egyelőre megunta a dolgokat, én finoman cirógatom Hazza arcát.
 - Hé, nem áll jól a rosszkedv – lehelek lágy puszit a szájára, amivel sikerül kicsikarnom belőle egy szemforgatással fűszerezett mosolyt.
 - Bocs – ölel végre át, így hozzásimulok, a fejemet pedig a vállgödrébe rejtem. – Ha nem akartok itt nyüglődni velem, elmehettek – motyog.
 - Hazza, én itt lakok – nevetek.
 - Tudod jól, hogyan értettem – sóhajt.
 - Igen, de látni szeretném veled az első videókliped, oké? – Kérdem halkan, de nem felel, így felemelem a fejemet, hogy a tekintetemet az ő gyönyörű, zöld szemeibe fúrjam, de nem érek el vele semmit, hallgatásba van burkolózva. – Illetve az összest, de most csak erről tudunk beszélni – teszem hozzá kijavítva magamat-, mielőtt ebben az állapotában arra gondolna, hogy a többi nem is érdekelne a későbbiekben.
 - Louval vagyok – szólal meg Ariana –, ugyanis rémes barát lennék, ha kihagynám ezt a hatalmas mérföldkövet az életedben.
 - Látod? Mi melletted állunk – duruzsolok neki halkan, mire ő kicsit beletörődően, mégis boldogan biccent egy aprót. – Csak úgy emlékszem, azt mondtad, ötkor kerül fel, erre fél hat múlt, és még mindig semmi – húzom kicsit a számat.
 - Ráér holnap is – motyog. – Sőt, az lenne a biztosabb. Addigra már mindenképpen fent kell lennie.
Finoman cirógatom az arcát. Látom rajta, hogy ideges, így próbálom szavak nélkül nyugtatni. Puszikat adok a nyakára és ölelem, de ez sajnos nem segít azon, hogy folyamatosan mocorog, és szinte félpercenként előrehajol, hogy újratöltse az oldalt. Elképzelni se tudom, milyen idegőrlő lehet az, amin most keresztül megy, mert bennem csakis a mérhetetlen büszkeségnek van hely.
 - Egyébként ez a késés szerintem kőbe vésett szabály – kuncog Ariana elég jókedvűen, ami nem csoda, mert ha kívülről látnám magunkat, nagy valószínűséggel én is kacarásznék. Elvégre itt csücsülök a folyamatosan mozgolódó Hazza ölében, mint valami lajhárbébi.
 - Miért? – Kérdez vissza Harry és nagy nehezen elszakítja a tekintetét a laptop egyelőre túlságosan is változatlan kijelzőjétől.
 - Erre nem tudom a választ, de az én videóim is mindig késnek minimum egy órát – von vállat.
Hazza a hajába túr, aztán egy bocsánatkérő pillantással egyszerűen leemel a combjairól. Szeretek kicsi lenni, mert imádom, hogy Harry ennyivel magasabb nálam, de az ehhez hasonló szituációkban ölni tudnék. Attól még, hogy valaki nem egy égimeszelő, igenis megvan a saját akarata, nem kell ide-oda pakolgatni. Enyhén összehúzott szemekkel, ám elég durcásan méregetem a göndör barátomat, aki a konyha felé igyekszik.
 - Mit szólnátok, ha bedobnám a mikróba az ebédről maradt sonkás pizzát? – Fordul vissza az ajtóból.
 - Hm, felőlem jöhet – mosolyog Ari, aki időközben összeszedte magát annyira, hogy most már ül. Hazának bőven elég ennyi visszajelzés, mert csak bólint, aztán el is tűnik az ajtó mögött.
 - Úgy látszik, a pophercegnő nem épp az egészség mintaképe – gúnyolódok, de persze nem akarom megbántani, csupán ugratom.
 - Ki mondta, hogy másnak lehetnék a mintaképe? – Vonja fel az egyik tökéletes szemöldökét, miközben oldalra biccentve a fejét az egyik hajtincsével játszik.
 - Mondjuk az édes viselkedésé? – Kérdem kicsit bizonytalanul, mert már nem ez az első jelző, ami beugrik a személyével kapcsolatban.
 - Jaj, Lou! – Kacag. – Ha tényleg így gondolod, nem kicsit ismertél félre – somolyog a fejét rázva, a szemeiben pedig kihívás csillog. Nem láttam még embert, akit ennyire lázba hoznak akár a legapróbb dolgok is.
 - Akkor helyesbítek – legyintek azért megnyugodva. – Nem úgy értetted ezt, hogy a rajongóid és úgy az egész világ van veled kapcsolatban félretájolva? Elvégre te egy gátlástalan, néha kicsit démoni csaj vagy – pislogok rá ártatlanul, mire ő azon a már megszokott, hihetetlenül magas hangján felnevet.
 - Majdnem egyetértek veled, de a gátlástalanság nem az én asztalom.
 - Hát kié? – Szól közbe Hazz, kikukkantva az ajtón.
 - Mondjuk a tiétek, amikor elfeledkeztek arról, hogy nem egyedül vagytok! – Tettet felháborodást, ami elég jól megy neki, viszont már korábban lebuktatta magát azzal, hogy vagy nyolcszor elismételte, mennyire aranyosak vagyunk, tehát mindannyian tudjuk, hogy csak blöfföl.
 - Persze – nevetgél Harry, és kettőt se pislogok, itt is van mellettem, és már meg is puszilt. Épp elmélyíteném a dolgot, hogy akkor már legyen is értelme, de elhúzódik. Bosszúsan megrázom a fejemet, hogy miért csak szórakozik velem, amikor megérzem a tenyerét az enyémbe simulni. Megenyhülve rámosolygok, nem tudok rá haragudni.
 - Csak irigykedsz – kacsintok Arira, aki szerintem életében először tűnik zavartnak azzal, hogy óvatosan megvonja a vállát.
 - Nem mondanám – jelenti ki végül, de a hangjából hiányzik a megszokott magabiztosság. Harryvel egyszerre nézünk oldalra, hogy szavak nélkül néhány pillanat alatt leszűrjük, ugyanarra gondolunk. Az ő arcára egy félmosoly ül ki, míg én a számat harapdálom.
 - Szóval, nem vágysz a szerelemre? – Érdeklődik Harry, mintha nem lenne jobb dolga.
 - De, persze – vágja rá azonnal, és a szemét körbefuttatja a helyiségen, mintha menekülőút után kutatna. – Nincs még kész az a pizza? Farkaséhes vagyok!
Kis híján felnevetek, mert szinte elvártam tőle, ha terel, azt ne úgy tegye, mint Hazza – feltűnően és egyértelműen.
 - Már hűl – ad választ Harry, míg én egyszerűen magamban szórakozok azon, hogy mit szerencsétlenkednek ezek ketten. Kíváncsi vagyok, Ariana mikor nyögi ki a zavara tárgyát, és hogy Hazza rá tudja-e vezetni a finom kérdéseivel.
 - Ne terítsek meg? – Mosolyog Ari.
 - Hű, nem tudtam, hogy ennyire házias vagy – kuncogok.
 - Gyakorol azokra az időkre, amikor egy szerencsés fiatalemberrel osztja majd meg a luxusvilláit – vigyorog rám Harry. Rettenetesen jó szórakozni Arival, most az se foglalkoztat túlságosan, hogy nagy valószínűséggel éppen a pokolba kíván minket.
 - Először is, én nem fogok kiszolgálni senkit, nem érdekelnek ezek az idióta, nemek közötti munkamegosztásos dolgok, mert teljesen mindegy, hogy mi van a lábad között, képesnek kell lenned összedobni ehető vacsorát, esetlegesen felmosni a retkes padlót – hadar, a szeme szinte villámokat szór. A mondandója végét csend követi, ő meg elégedetten kisöpri a haját az arcából.
 - Jogos – dünnyög Harry és a hajába túr. Esküszöm, lassan kisebbségi komplexusom lesz ennyi hosszú és dús hajjal rendelkező híresség között.
 - Gondoltam, hogy nektek erről nem kell előadást tartanom – mosolyog a lány, immár sokkal nyugodtabban, mint a kifakadása előtt.
 - Ami azt illeti, tarthatnál, mert már nem tudunk mit beszólni, hogy leessen, a szerelmi életedről akarunk beszélni – magam se tudom, miért, de egyenesen kimondom, ami érdekel. Furcsán hangozhatott – és valószínűleg hangzott is, mert kettő döbbent szempár mered rám –, de ez nem az a pillanat, amikor érdekelnek Ariana feminista elvei.
 - Ennyire nyilvánvaló, mi? – Nevet lesütve a szemeit.
 - Nem – rázza meg a fejét Harry. – Csak elég érdekesen reagáltál néhány dologra, ami ezzel kapcsolatos, szóval… - ahelyett, hogy befejezné a mondatot, egyszerűen széttárja a kezeit, mintha csak azt akarná bemutatni, hogy most itt tartunk.
 - De ha nem akarsz beavatni minket, megértjük – szólalok meg, mielőtt bármelyikük mondhatna még valami mást, mert kötelességemnek érzem ezt tisztázni. Nem mindenki olyan, hogy rögtön kiteregeti a szennyesét – még akkor se, ha az a szennyes valójában nem is koszos, mint például most se az.
 - Beavatnálak titeket, ha lenne mibe – sóhajt.
 - Nehogy már! – Nyögök. – Tuti van valami!
 - Inkább csak alakul – vallja be halvány mosollyal az ajkain.
 - Tudtam – vigyorodik el Hazza elégedetten. – Kivel?
 - Nem ismered – motyog Ariana, és most látszódik igazán tanácstalannak, aminek a miértjét egyelőre nagyon nem értem.
 - Sok mindenkit nem ismerünk – kotyogok közbe, mire Hazza bólint egy aprót.
 - De ez más – húzza a száját Ari makacsan.
 - Figyelj, szedd össze, mit akarsz mondani, addig kimegyek a pizzáért – sóhajt Hazz, amikor egyértelművé válik, hogy ennél tartalmasabb választ nem kapunk tőle.
 - Oké – feleljük szinte kórusban Arival.
Egyedül az óra kattog, miután Harry elhagyja a szobát. Nem kínos a csend, inkább idegtépő, mert majd’ megöl a kíváncsiság. A szemem sarkából Arianát méregetem, aki teljesen elmerül a gondolataiban, és a száját rágja. Remélem, hamar visszatér belé az az energia és magabiztosság, ami általában jellemzi, mert így nehéz vele szót érteni.
 - Itt is vagyok! – Tér vissza Harry, a kezeiben három tányért egyensúlyozva, amit aztán ügyesen le is tesz elénk a kisasztalra.
 - Oké, ezt hogy csináltad? – Úgy fest, Ariana elfeledkezett arról, hogy most ő van terítéken, az arcán őszinte döbbenetet látok. Oké, én is eléggé meglepett vagyok Harry felszolgálása miatt, mert nem is sejtettem, hogy képes rá. Mik nem derülnek ki!
 - Nem mindenki születik rögtön a színpadra – kacsint Harry Arianára, aki erre felnevet. – Na de – huppan le mellém –, mi a helyzet a te titokzatos udvarlóddal?
 - A testőröm – jelenti be mindenféle kertelés nélkül, majd felkuncog, és ismét a szájába harap, hogy elfojtson egy mosolyt.
 - Legalább sokat lehettek együtt – dünnyögök elgondolkodva.
 - Fogjuk rá – von vállat. – De a nyilvánosság előtt ő csak a testőröm, így… egyelőre elvagyunk – mondja kicsit szomorkásan, de még így is tiszta sor, hogy milyen boldog.
 - Elvagytok? Ez mit is takar pontosan? – Ráncolom a homlokomat.
 - Azt, hogy kétszer szexeltünk, a harmadiknál pedig kihátrált, és helyette elvitt egy rögtönzött randira.
 - Ó, ez már románc! – Dalol Harry nevetve, mire Ari hozzávág egy párnát, aztán kihasználva Hazz meglepettségét elvesz egy pizzaszeletet. – Te hálátlan – mormog Harry.
 - Miért lenne az? – Kuncogok megpuszilva az állát, aztán követve Ari példáját én is falatozni kezdek. Hallom, hogy Harry válaszol valamit, de elgondolkodok egy pillanatra azon, hogy már jó ideje nem frissítettük a Youtube-ot.
 - Fogd meg egy pillanatra, kérlek – adom Harrynek a pizzámat, aki ahelyett, hogy egyszerűen tartaná, azonnal beleharap. Kuncogva megrázom a fejemet, aztán az ölembe húzom a laptopot. Arianának rögtön leesik, hogy miért csinálom ezt, így felkelve idejön hozzánk.
 - Ha még nincs feltöltve, bemegyünk, oké? – Motyog Harry a szabad kezével beletúrva a hajába.
Nem felelek, rákattintok a kis ikonra, és alig fél pillanat múlva ott is van Harry videóklipje. Hazzára pillantok, aki édes, de kissé kába arckifejezéssel nézi a képernyőt. Szerintem ő maga is nehezen fogja fel, hogy amit lát, az igaz.
 - Büszke vagyok rád, egyetlenem – simogatom meg az arcát. – Tudtam, hogy megcsinálod – suttogok, ő pedig végre rám pillant. A tekintetében ugyanazokat az érzelmeket látom, mint amik bennem is tombolnak. Többek között a csodálat, a szerelem és a sokk édes elegye, hogy mi mindenen mentünk mi ketten keresztül.
 - Persze, te mindig bíztál bennem, tündérkém – mosolyog meghatódva, majd átszeli a kettőnk között lévő pár centis távolságot, hogy az ajkaink összeérhessenek néhány lopott másodpercig, mielőtt Ariana úgy döntene, hogy kiszakít minket a rózsaszín álomvilágunkból a videó elindításával.

*

 - Ezennel férj és feleség vagytok, megcsókolhatjátok egymást! – Zengi be a templomot a pap hangja, miután Liam és Helen felhúzták egymás ujjára a gyűrűket. A harmadik sorban ülök Harryvel és a kis Mirabellel, aki szinte az egész szertartást végigfecsegte.
 - Fúj! – Kacarászik eltakarva a szemeit, amikor Helenék eleget tesznek a pap kérésének, és megcsókolják egymást.
 - Hé, ez nem fúj – néz rá csúnyán Harry a kislányra, aki erre csak még hangosabban kacag. Néhányan felénk fordulnak, de amint meglátják a tündéri Mirabellt, rögtön elszáll minden bosszúságuk, és csak egy rosszalló fejrázással jutalmaznak minket.
Igazából nem tudjuk, mi lesz Mirabellel abban az értelemben, hogy meg fogja-e tudni, hogy Harry a vérszerinti apja, de ez a jövő zenéje. Egyelőre úgyse számít sokat, habár én még mindig amondó vagyok, hogy senki nem veszítene azzal semmit, ha Helen elárulná neki.
Meghatódva nézem a friss házaspárt. Liam, mint mindig, most is makulátlanul fest, habár csak egy öltönyt húzott. Helenen egy egyszerű, az alakját kiemelő piszkosfehér ruha van, ami elmondása szerint azért tökéletes, mert nem szűzies fehér. Ezzel egyet tudok érteni, habár nem igazán csípem az ilyen jelképes dolgokat. Csodálatosak együtt, csak úgy sugárzik róluk a boldogság. Szinte fel se tűnik, hogy elindulnak kifelé, annyira elmerülök a gondolataimban, de egyszer csak megérzek a lábfejemen egy kis lábat, így kizökkenek. Mirabell próbál utat törni magának, hogy odaszaladhasson a szüleihez, akik megálltak a sorunk mellett.
 - Menj, hercegnő – simogatom meg a kislány hátát, és összehúzom magamat. Nem kapok választ, Mirabell kiszalad Helenhez, aki megfogja a kislány kezét, és lassú léptekkel elindul kifelé, Liammel az oldalán.
 - Most fogja eldobni a csokrot – szól vissza Liam a válla felett, majd rám kacsint.
Zavartan Harryre pillantok, aki az arcán egyfajta ábrándos mosollyal szintén engem néz.
 - Hé, ma már másodszor kaplak azon, hogy engem méregetsz – kuncogok, majd a számba harapva megigazgatok egy láthatatlan ráncot a zakóján. Nincs mese, gyönyörűen fest még ebben a viszonylag egyszerű, kékesfekete öltönykombinációban is, főleg úgy, hogy az az izmos mellkasa félig fedetlenül van, mert nem volt hajlandó begombolni a felső gombokat. Hogyan fogom kibírni az egész napot úgy, hogy nem lesz spontán orgazmusom ettől a félistentől, aki mellesleg úgy néz rám, mint aki keresztben le tudna nyelni mindenféle erőlködés nélkül?
 - Tudod, elég nehéz máson tartani a szemeimet, ha egyszer ennyire lenyűgözően festesz – duruzsol megfogva a csuklómat, és ott tartja a kezemet a mellkasán.
Nagyot nyelve közelebb húzódok hozzá, majd felpillantok rá.
 - Pont te beszélsz? Az imént azon gondolkodtam, hogy lehet, berángatlak valahova, hogy kicsit közelebbről és alaposabban is megismerkedhessek, mondjuk a mellkasoddal, ha már ennyire mutogatni akarod – tódítok kicsit, miközben a másik kezemmel finoman megcirógatom Hazza puha arcbőrét.
Látom rajta, mennyire uralkodnia kell magán, és ne essen nekem itt helyben. Fojtottan elmosolyodok, lecsúsztatom az ujjaimat a nyakán, majd az oldalán, aztán a combjait simogatom.
 - Lou, tudd, hol a határ – suttog a fülembe, ahogy lehajol, majd megérzem a nyelvét az érzékeny fülcimpámon, és kis híján felsikkantok.
 - Te is – sziszegek, és kicsit gonoszan, de csakis azért, hogy visszakapja az előbbit. Az ágyékára simítom a tenyeremet, és rögtön halvány pír ül ki az arcomra, mert keményebb a helyzet, mint gondoltam – méghozzá szó szerint.
Harry ajkai azonnal elnyílnak, halkan felnyög, és felém hajol. Én is ezt teszem, az szánk félúton találkozik. Már most zihálunk, szerintem előjátéknak bőven elég volt az, hogy a ceremónia kezdete óta folyamatosan egymást stíröltük. Fogaink összekoccannak a nagy hévtől, ami a szinte madzagon rángat minket, már ami a tetteink miértjét illeti.
 - Hé, nem jöttök? – Harsan Liam mély hangja, ami hazavágja a pillanatot, így kábán elszakadunk egymástól.
 - Ööö… épp indulni készültünk – felel Hazza rekedten, majd gyorsan megköszörüli a torkát. Közben kelletlenül elengedem őt.
 - Persze, hamar elmentetek volna – forgatja meg a szemeit Liam, és nem mozdul. Egy nagy sóhajjal felkelek, majd Harry is követi a példámat. Kicsit szenvedősen sétálunk el Liam mellett, mert mégse olyan kellemes álló pénisszel sétafikálni főleg nem úgy, hogy a vágyaid tárgya éppen a kezedet fogva őrlődik melletted ugyanazon ok miatt, mint te.
 - Most jön a csokordobás, nem? – Kérdi Harry sokkal összeszedettebb hangon, mint amit még odabent produkált, mire csak elgondolkodva bólintok. – Menj oda te is – ad puszit az arcomra, a kezét pedig elhúzza az enyémtől.
 - Mi? – Kérdezek vissza döbbenten. – Harry, ez a lányoknak van. Tudod, következő menyasszony – forgatom meg a szemeimet annak ellenére, hogy szívesen odaállnék, már csak az izgalom miatt is, hogy hátha nálam köt majd ki a csokor.
 - Én odamennék, de mindketten tudjuk, hogy az időnként előtörő domináns éned nem elég ahhoz, hogy te legyél a nagybetűs férfi a kapcsolatunkban, tündérkém – kuncog a hajamba túrva.
 - Igen, tényleg így van – sóhajtok engedve annak a kis erőnek, amivel hozzámér, így kicsit hátrahajtom a fejemet. – Nem néznének rám furcsán, amiért… tudod?
 - Szívem, ne mondd, hogy még mindig azért aggódsz, hogy mit szólnak a másságodhoz – dorgál halkan, és megpuszilja a homlokomat. – Ha szeretnéd a csokrot, nyomás, mert ahogy látom, mindjárt eldobja.
Egy kicsit még hezitálok, de ahogy belenézek Harry zöld szemeibe, elmosolyodok. Igaza van. Csak oda kell mennem és kész, nem kell túlagyalnom. Kuncogva megfordulok, majd odaszaladok az izgatott lánycsoport széléhez. Néhányan furcsán néznek rám, de Helen észrevesz, és mosolyogva int nekem. Zavartan visszaintek, és várom, hogy mi lesz. Senki se szól hozzám, ami jó, mert nem tudom, mit tennék, ha valaki megkérdezné, mit keresek itt. Helen szól, hogy figyeljünk, aztán hátat fordít nekünk, majd máris repül a csokor. Tőlem jobbra landol, de végigfut a kapkodó kezeken, és leesik elém. Gondolkodás nélkül lehajolok érte, és hajszálnyival gyorsabban markolok rá, mint egy gondosan manikűrözött kéz gazdája.
 - Hű – motyogok, majd egy nagy, boldog vigyor ül ki az arcomra. Fel se fogom, hogy a csaj, aki elől úgymond elvettem, most úgy méreget, mint akit meg akar ölni, csak az jut el a tudatomig, hogy Helen mond valamit, amit taps követ.
Felpillantok, és látom, hogy a taps nekem szól. Persze nem mindenkitől, valakik csak húzva a szájukat megrázzák a fejüket és elmennek. Nem érdekelnek, Harry kis beszéde miatt most ideiglenesen nem foglalkoztatnak a homofóbok, mert nem velem, hanem velük van a baj.
 - Köszönöm – hebegek, aztán akárcsak egy kisgyerek, odaszaladok Harryhez, aki amikor közelebb érek hozzá, kitárja a karjait. Gondolkodás nélkül a nyakába ugrok, és boldogan nevetve megcsókolom.
 - Nézd! – Kuncogok valóságos örömmámorban úszva, és elhúzom tőle a fejemet, hogy az arca elé tarthassam a rózsaszín minden árnyalatában úszó szépséges virágcsokrot.
 - Igen tündérkém, csodálatos – somolyog, aztán még egyszer megcsókol, de most sokkal lágyabban, és több érzelemmel, mint az imént. – És tudod, mi csodálatos még?
 - Nem – motyogok kicsit kábán, de azért vigyorgok attól a mérhetetlen szerelemtől, ami csordultig tölti a szívemet.
 - Az, hogy ha rajtam múlik tényleg a miénk lesz a következő esküvő – azzal, ha lehet, még szorosabban magához ölel, a szája az enyémre tapad, nekem pedig ezen az ígéreten kívül minden gondolat elhagyja az agyamat. Tudom, hogy igazat mond, és ez a félígéret is igaz lesz egy szép napon, mert már sikeresen bizonyította, hogy ő nem csak a levegőbe beszél.

2016. szeptember 14.

49. fejezet

Sziasztok!

Oké, ez az utolsó előtti fejezet, és... rettenetesen nehezen írtam meg. Sajnálom, lehetséges, hogy ez látszódik is, nem tudtam jobban, hihetetlen, hogy mindjárt vége, és... nos, igen.
Kellemes olvasást, holnap még egyszer találkozunk. <3

Ölel titeket: Liz



*Louis szemszöge.*

Harryt és Mike-ot figyelem a fényképezőgép lencséjén keresztül, a fűben hasalva. Mindketten egy teniszlabdával játszanak, amit muszáj megörökítenem, méghozzá nem is egyszer. Azt hiszem, amíg Hazza ki nem jelenti, hogy elfáradt, a gép hozzám van nőve. Harry letérdel a hófehér huskykölyökkel szembe, aki erre az apró tappancsait emelgetve odalépked hozzá, majd a farkát csóválva a mellső lábait Harry combjaira helyezi. Gyorsan megörökítem ezt is, ami szerencse, mert Hazza a következő pillanatban már el is hajítja az eddig háta mögött rejtegetett teniszlabdát, mire Mike, akár egy őrült, utánaszalad.
 - Nem játszol te is? – Kérdi Harry, mire kinézek a gép mögül.
 - Fotózok – dünnyögök, de azért odalépkedek hozzá. Mivel még mindig térdel, beletúrok a göndör tincseibe, ami azt jelenti, hogy a kamera most a nyakamba lóg, de megéri, mert imádom a selymes haját.
 - Később is tudsz – sóhajt, közben pedig a kezeit végigfuttatja a lábaimon, majd megállapodnak hátul a combjaimon.
 - Nem igaz, mert nem elég, hogy fotogén vagy, most még a környezet is jó – mutatok körbe fél kézzel.
 - Fotogén vagyok? – Vonja fel az egyik szemöldökét, és félrebiccentett fejjel a lábamhoz simítja az arcát, tőlem pedig csak egy bólintásra futja, annyira elbűvölő a látvány. – Akkor rajta, most még pózolok is – kacsint, de mire sikerül felemelnem, majd beállítanom mindent a fényképezőgépen, Mike visszatér a labdával, és természetesen elém trappol, egyenesen felágaskodva Harryre. Kuncogva azért lövök erről is néhány képet, de azért Mike nélkül sokkal jobban sikerült volna ez a fotó, akármennyire is imádom a kis szőrpamacsot.
Harry elhúzódik, majd felkel. Figyelem egy kicsit, ahogy duruzsol Mike-nak, majd megrázva a fejemet elfordulok, és visszasétálok a táskánkhoz, amitől eléggé eltávolodtunk azóta, hogy ideértünk. Elteszem a kamerát, aztán a hátamra véve a táskánkat Harryhez megyek, aki természetesen az imádnivaló kutyánkat figyeli árgus szemekkel. Hátulról átölelem, ő pedig meg se fordul, pusztán az érintésből tudja, hogy nem egy idegen, hanem a párja támadja őt le a mérhetetlen szerelmével.
 - Hihetetlen, mennyi mindenre megtanítottuk röpke két hét alatt – mormogok, Hazza pedig bólint. – Mondjuk nem mintha olyan butus lett volna akkor, amikor elhoztuk, de azért mégis jó azt hinni, hogy mi neveltük meg – puszilok a nyakába.
 - Igen – kuncog egyetértve velem –, jó ezt hinni – fordítja felém a fejét, majd a száját csücsöríti. Nevetve és persze lábujjhegyre ágaskodva megcsókolom. Mind a ketten tudjuk, hogy a kapcsolatunkban ő a domináns, de néha-néha élvezem az ilyen lopott perceket, amikor kicsit átengedi magát nekem. Lágyan puszilgatom a máris duzzadt ajkait, míg egyik tenyerem a mellkasát kényezteti, a másik pedig egyszerűen az oldalára van tapadva. Szeretem a teste minden apró porcikáját, és nem csak azért, mert olyan, mint egy istené. Nem, Harry teste olyan, mint egy hangszer. A hónapok alatt kitapasztaltam, mire, hogyan reagál, és nem kell vele mást tenni, mint a megfelelő helyeken megérinteni, kényeztetni, máris úgy mozdul, ahogy te akarod. Ez furcsán hangozhat, de így van. Lehet, ezért nem is szereti, ha nem nála van az irányítás, mert ha kicsúszik a kezéből, túlságosan elmerülne a kéjben, és nem lenne ura önmagának.
Míg ezen merengek, egyre nagyobb hévvel falom az ajkait, az egyik kezem pedig önkéntelenül is az egyik érzékeny mellbimbóját cirógatja. Mikor sikerül feldolgoznom ezt a furcsa szituációt, megmerevedek, és ködös tekintettel elhúzom a fejemet Harrytől. Ugyanolyan zavartan pislog rám, mint amilyennek én is érzem magamat, de nem húzódik el, mint ahogy az ilyen alkalmak után szokott. Na, nem mintha annyi lenne, de azért mégis.
 - Harry – a hangom olyan, mintha napok óta nem jutnék friss vízhez, így megköszörülöm a torkomat –, egy parkban vagyunk – sóhajtok, aztán egy búcsúpuszit adok a cseresznyepiros, enyhén elnyílt szájára, hogy aztán elhátráljak néhány lépésnyit, beengedve kettőnk közé a józanító levegőt.
 - Igen, szép hely – szuszog lesütve a szemeit.
Felvont szemöldökkel figyelem őt. A göndör, hosszú tincsei az arcába hullnak, ahogy a fejét is lehajtja, a kezei tehetetlenül lógnak az oldala mellett, míg azok a formás lábai bizonytalanul, keresztbe téve tartják őt vízszintes helyzetben. Zavarban van, ez nem is ez a kérdés. Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon mitől ilyen elveszett? Mi járhat a fejében? Somolyogva Mike-hoz indulok, aki Harrytől néhány méterre liheg a fűben. Amikor elhaladok a még mindig szobrozó barátom mellett, finoman végigsimítok a görnyedt hátán. Érzem az ujjaim alatt az enyhén megremegő izmait, így visszapillantok rá a vállam felett, és mosolygásra késztet a látvány, hogy ő is ezt teszi.
 - Mit művelsz velem, Lou? – Motyog, miközben egyik keze megtalálja az enyémet, és összekulcsolja az ujjainkat.
 - Csak szeretlek – kuncogok zavartan, mert tényleg nem teszek mást.
Erre Harrybe visszatér a határozottsága, villant rám egy gödröcskés mosolyt, majd puszit nyom a homlokomra.
 - Tudom tündérkém – dünnyög, aztán még mindig fogva a kezemet elindul velem Mike-hoz.
Ő ráadja a kiskutyára a pórázt, én meg csak állok, mert a többi cuccunkat már korábban összepakoltam. Hazafelé menet Harrynél van Mike, de a másik kezével ismételten az enyémet fogja. Különös, hogy már nem is gondolkodok azon, vajon a többi ember fejében mi jár, amikor ránk néznek. Nem tudnak érdekelni ilyen aprócska dolgok, mert ha mi boldogok vagyunk így, senki nem rondíthat bele még a világ leglenézőbb pillantásával sem.
 - Louis, mikor is lesz Liamék esküvője? – Szakítja meg a kettőnk között lévő békés csendet Harry.
 - Körülbelül két hét múlva, de majd megnézzük a meghívót – felpillantok ré. – Miért kérded?
 - Mert addig muszáj lesz olyan ruhákat találnunk, amikbe nem csak tökéletesen festünk, hanem jelzik is, hogy mi egy pár vagyunk – kuncog.
 - Jesszus, komolyan? – Hitetlenkedek.
 - Igen. Valami apróság is elég, ne aggódj.
 - Oké, Hazza – mosolygok a fejemet rázva, és hozzásimulva sétálok vele.
Hamar hazaérünk, és egy másfél óra eltelik azzal, hogy Mike-ot fürdetjük.
Utána megvacsorázunk, majd Harry elmegy fürdeni, rám hagyva a mosogatást. Mivel csak szendvicseket ettünk, elég hamar végzek a rendrakással. Épp bemennék a hálóba a laptopért, amikor meghallom, hogy Harry még csak most engedi meg a vizet. Egy kis hezitálást követően levetkőzök, majd kopogás nélkül benyitok a fürdőszobába. A pillantásom rögtön Harry meztelen, vizes testére siklik. Csoda, hogy képes vagyok átszelni a zuhanykabin és az ajtó közötti távolságot mindenféle baleset nélkül, mert a formás test látványán kívül semmi nem jut el a tudatomig. A göndör szerelmem éppen elkezdi magát szappanozni, amikor elhúzom az üvegajtót, és belépek hozzá a párától elnehezült fülkébe. A víz csobogásán keresztül meghallom, hogy dúdol, ami mosolygásra késztet, de most nem varázsol el annyira a gyönyörű hangja, hogy ne tegyek semmit. Átölelem őt, mire megfeszül, de nem hagyok neki időt a feleszmélésre, a kicsit hideg tenyerem a mellkasára simul. Abbahagyja a dúdolást, még halkan fel is nyikkan a hirtelen hőmérsékletváltozásra.
 - Louis? – Hebeg, és hátrafordul felém.
 - Ki más lenne? – Mosolygok, amikor találkozik a pillantásom az övével.
 - Jó kérdés – motyog, és meg akar fordulni, de nem hagyom, helyette a tusfürdőért nyúlok, majd nyomok belőle a kezemre.
 - Hagyd, hogy kényeztesselek kicsit, rendben? Majd én megfürdetlek – duruzsolok a nyakára hintve lágy puszikat. Nem válaszol, de nem is mozdul, ami felér egy igennel, így folyamatosan csókolgatva a vizes és puha bőrét nekiállok szappanozni őt.
Minden egyes tökéletes porcikáját alaposan megtisztítom a szappantól habos tenyeremmel, és élvezettel hallgatom a szájából egyre sűrűbben előtörő sóhajokat. Ajkaim időközben valahogy utat találtak a vállán keresztül az izmos bicepszéig, aminek nem tudok ellenállni, annyira harapnivaló, hogy belemélyesztem a fogaimat. Ösztönös cselekvés, nem is tudom, miért engedtem ennek a vágyamnak, de úgy tűnik, Harryt nem zavarja.
 - Lou – nyög halkan, és a teste teljesen hozzám simul, így megérzem, hogy az egész férfi remeg. Az egyik kezemet a mellkasára simítom, és a melleit masszírozom – mert tudom, mennyire érzékenyek –, a másikkal pedig lefelé haladok a testén. A hüvelykujjamat végighúzom a köldöke alatt induló kis szőrcsíkon, egészen addig, amíg meg nem érzem a férfiasságát. Óvatosan megmarkolom, amivel kiérdemlek egy torokhangú nyögést belőle. Beleborzongok ebbe a hangba, de mivel látni akarom az arcát, nem folytatom tovább, elengedem.
 - Hazza, fordulj meg – suttogok minden egyes kiejtett hanggal finoman cirógatva a felhevült bőrét. Egy panaszosnak is mondható sóhajjal engedelmeskedik, amivel sikerül nekem megmutatnia a világ legszebb látványát.
Kipirosodott bőr. Elnyílt, csókolnivaló ajkak. Vágytól elsötétedett, ködös szemek. Félig a víztől, félig az izzadtságtól csillogó tónusos bőr. Ütemesen emelkedő és süllyedő mellkas, ami önmagában talán nem lenne csábító, de most csak arra vágyok, hogy hozzásimulhassak, és érezhessem a bordái ketrecében zakatoló szívét. És ahogy lesiklik rajta a tekintetem, megpillantom a péniszét, aminek a látványára egyszerűen elakad a lélegzetem. Harry halkan felnyög, ahogy ő is végigmér, majd hogy még jobban kicsináljon, a hajába túr, megemelve a súlyos, vállára omló fürtöket.
Ez lenne az önkontrollt és kicsit önmagát is elfelejtő, kéjsóvár Harry Styles, aki csak arra vár, hogy én lépjek valamit. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de nem akarom elrontani ezt a különleges alkalmat a buta gondolataimmal, egyszerűen megmarkolom Harry kiálló csípőcsontjait, majd nemes egyszerűséggel az ajkaira tapadok. Nem elégszem meg ennyivel, alig fél perc múlva már úgy szorítom őt magamhoz, mintha az életem múlna rajta.
 - Tudom, azt ígértem, hogy megtisztogatlak, de azt hiszem – zihálok ismét a nyakát borítva be édesebbnél édesebb csókokkal –, épp az ellenkezője történik.
 - Ne beszélj – motyog a hajamnál fogva megemelve a fejemet, majd megcsókol. Elhúzódnék, hogy kérdőre vonjam, de nem enged. – Szeretném, hogy ez az alkalom felejthetetlen legyen – motyog ismét.
Most hagyja, hogy elhúzzam a fejemet, így meg is teszem. Finoman a hideg csempének döntöm a hátát, és ő meg is borzong emiatt, de nem szól egy szót sem. Néhány másodpercig fürkészem az arcát, de nem látok rajta semmi olyat, ami miatt aggódnom kellene: Remélem, komolyan gondolta az előbbit.
 - Az lesz – adok neki még egy utolsó választ, aztán ott folytatom, ahol abbahagytam a szóváltásunk előtt.
Faljuk egymást, de nálam az irányítás. Harry átadva magát nekem egyszerűen a falhoz simul, én pedig minden egyes porcikáját addig kényeztetem, amíg csak lehet. Először a jobb, majd a bal mellbimbójánál időzik el a szám, egyre hangosabb és kéjesebb nyögéseket előcsalva Harryből.
Nem bírok magammal, hajt a vágy, így lassan letérdelve elé bekapom az elő nedvétől síkos férfiasságát. Harry hangosan felnyög, a pillantásunk találkozik, ahogy felnézek rá, miközben egészen a torkomig engedem őt. Kiélvezem az ízét, a reakcióit, és most kivételesen nem arra megyek, hogy minél előbb magával ragadja őt az élvezet. Azt akarom, hogy szenvedjen a sok impulzustól, amit a teste kap tőlem. Míg ütemesen bólogatok, kicsit félve ugyan, de a fenekére simítom a két tenyeremet. Harry felsóhajt, de nem szól.
Akkor most tényleg teljesen rám bízza magát?
A pulzusom a másodperc töredéke alatt szökik az egekbe, ahogy rádöbbenek, miért viselkedett a parkban történtek óta ennyire furcsán. A kis szívem erre vágyik, csak nem tudja, esetleg nem akarja elmondani nekem.
A víz még mindig csobog a zuhanyrózsából, minden egyes csepp a hátamra hullik, viszont Harry teste inkább a saját testnedvében, mintsem a vízben fürdik. Egy nagy cuppanással kiengedem őt az ajkaim közül, mire a duzzadt, meggypiros ajkai közül egy elégedetlen, panaszos morgás tör elő.
 - Shh, mindjárt – ígérem halkan, és egy gyors mozdulattal elzárom a vizet, mert úgyis csak feleslegese folyik.
Harry rekedtesen felkuncog, én pedig felkacsintok rá. Felkelek, és ahelyett, hogy itt a zuhanykabinban folytatnánk ezt az egészet, magammal húzom a hálóba, ahol ledöntöm az ágyra. Ahogy felmászok hozzá, a lepedő semmi perc alatt lesz nedves, de mindez nem számít, csak az alattam heverő Harry köti le a gondolataimat.
Falom az ajkait, majd a nyakát, aztán a mellkasát. Egyre jobban elveszítem a fejemet, de a Harryből előtörő hangok alapján nem csak én. Mire az anuszához érek, úgy hullámzik a mellkasa, mint a háborgó tenger. Finoman szétfeszítem a fenekét, majd körbenyalom a szoros izomgyűrűt. Soha nem csináltam még ilyet, de abból, ahogy Harry megremeg, a csípője pedig elemelkedik az ágyról, arra következtetek, ez eddig jó. Fél kezemmel a péniszét masszírozom és izgatom, és egyre jobban elmerülök a kényeztetésében, mind a nyelvemmel, mind az ujjaimmal, amikor azokat is sorra bevonom a játékba.
Teljesen elveszítem az időérzékemet, de szerintem Harry is. Egyszer csak érzem, hogy a belső izmai meg-megfeszülnek az ujjaim körül, így leállok. Az arcára pillantok, amin nem látszik más, csak a színtiszta eksztázis, így nem hezitálok, amikor kihúzom belőle az ujjaimat. Megremeg az egész teste, ahogyan eltűnök és kábán, a homlokát ráncolva rám néz.
 - Kész vagy? – Kérdezem, miközben betérdelek a két lába közé, és beigazítom a farkamat a bejáratához. Semminél nem vágyok arra jobban, hogy elmerülhessek benne, de nem akarom sürgetni. Finoman cirógatom a combját, amíg ő az alsó ajkát harapdálva, felém pislogva gondolkozik.
 - Igen, Lou – sóhajt végül, majd felkönyökölve felém nyújtja az egyik kezét.
Elmosolyodva megfogom, és a kézfejét simogatva finoman, centiről centire beléhatolok. Fájdalmasan felnyög, míg én úgy érzem magamat, mint aki a mennyországban van. Nehéz nem megmozdulnom, de nem akarok neki ártani, így lehajolva hozzá lágyan puszilgatom a száját és simogatom a testét, ahol érem, hogy ne a feszítő érzésre figyeljen, amit én okozok.
 - Szeretlek – motyog kicsit ellazulva, de nem teszek mást, csak csókolgatom.
 - Én is, Hazz – duruzsolok neki.
Nem tudom, mennyi idő után, de Hazza egyszer csak felém emeli a csípőjét, miközben teljesen másképp, mint az előbb, élvezettel nyög fel. Az én számat is elhagyja egy halk, rekedtes nyögés, annyira jó érzés ez az egész.
Lassan, folyamatosan figyelve Harry reakcióit kezdek el mozogni. Az, ahogy elmerülök a szűk fenekében, vetekszik azzal az élvezettel, amit az arcára kiülő érzések okoznak. Mindketten izzadtságban fürdünk, szinte önkívületben vagyunk.
Ennél sem lelkileg, sem testileg nem lehetnénk közelebb egymáshoz. És ezt nem csak azért gondolom így, mert éppen egy fantasztikus szeretkezést élünk át, hanem mert Hazza most először engedi át magát nekem teljesen. Tudom jól, hogy ez egy kivételes alkalom – ami bőven elég, mert egyáltalán nem vágyok arra, hogy mindig nálam legyen az irányítás –, viszont ennyi is bőven elég ahhoz, hogy tudjam, mindketten eljutottunk arra a bizalmi szintre, ahol már nem számít, mit gondol a másik, mert tudjuk jól, hacsak nem végzetes hibát követünk el, ott leszünk egymásnak feltehetőleg már örökre.
 - Louis! – Kiált fel Harry tőle szokatlanul magas hangon, majd az egész teste megfeszül. Egy nagy nyögéssel szerintem a lehető legmélyebbre merülök benne, amivel sikerül áttolnom azon a bizonyos határon, hogy elélvezhessen.
Néhány lökés múlva én is átélem az eddigi életem szerintem leghosszabb és legelsöprőbb orgazmusát, majd kimerülten ráomlok Harryre.
 - Annyira szeretlek, Hazza – suttogok, miközben óvatosan kihúzódok belőle. Megremeg, izmos karjaival szorosan magához ölel, majd a nyakamba csókol.
 - Én is tündérkém – motyog, az egyik lábát pedig átveti a derekamon. – Nagyon – teszi hozzá, a hangja pedig megremeg.
Felkönyökölve, a homlokomat ráncolva a szemeibe nézek.
 - Hé, valami baj van? – Aggodalmaskodok arcát a kezeim közé fogva.
 - Nem – szipog, amivel nem sikerül meggyőznie.
 - Hazza, nekem bármit elmondhatsz – suttogok, miközben a hüvelykujjam a puha bőrén siklik végig.
 - Tudom… - csuklik egyet, és egy kósza könnycsepp elindul lefelé az arcán. – De nem tudok mit mondani, szerelmem – elmosolyodik, és oldalra fordítva a fejét puszit ad a tenyerembe. – Szeretlek és boldog vagyok, de az érzelmeim éppen hülyét csinálnak belőlem, hogy most annyira meg vagyok hatódva, hogy sírok – hadar édesen.
 - Shh – mosolygok csitítva. – Én is szeretlek. Fantasztikus volt ez az este – cirógatom az oldalát, de aztán kicsit félve rápislogok a szemem sarkából –, ugye?
 - Még szép, hogy az volt. Az első alkalom a szerelmeddel mindig az – motyog, majd megcsókol, mielőtt egyetérthetnék vele. – Köszönöm, Lou – suttog még az ajkaimra, nekem pedig a szívem túlcsordul a szeretettel és a bizalommal. Ez a két érzelem olyan erőssé vált kettőnk között, ami szerintem még a legnagyobb vihart is kibírná.

2016. szeptember 13.

48. fejezet

Sziasztok!

Khm, ez egy kicsikét olyan semmitmondó, de remélem, tetszik azért. Már csak kettő... <3

Ölel titeket: Liz





*Harry szemszöge.*

 - Helló, te meggondolatlan megmentő – szólok bele a telefonba vidáman, mert Ari van a vonal túlsó felén.
 - Micsoda becenevek – nevet. – Neked is ki kéne találni egyet. Mondjuk balhékirály? – Szórakozik.
 - Haha, ez igazán poénos – forgatom meg a szemeimet, habár mosolygok.
 - Beszélgess csak, én nekiállok ebédet csinálni – sóhajt Louis mellettem, majd egy gyors nyújtózás után felkel.
 - Oké, majd segítek ám – tátogok felé, de ő csak ad egy puszit az arcomra és a konyha felé veszi az irányt. – Na, de minek köszönhetem a hívásod?
 - Ennyire átlátszó vagyok?
 - Igen, mert legtöbbször nincs időd holmi bájcsevegésre.
 - Sajnálom – sóhajt –, de akkor rögtön a nyakadba zúdítom, hogy beszéltem a menedzsmenttel.
 - És? – Kérdem lélegzetvisszafojtva.
 - Idézem, tárt karokkal várnak egy olyan tehetséges és különleges srácot, mint amilyen te vagy – hallom a hangján, hogy mosolyog.
 - El se hiszem – nevetek felkelve, hogy kimenjek Louhoz, de megtorpanok észrevéve, hogy ő nem is a konyhában van, hanem a falnak nekidőlve nyomogatja a mobilját.
 - És a közös dolgokban is benne vannak. Hihetetlen, ugye? – Lelkendezik, de nem tudok válaszolni, mert szinte azonnal ismét megszólal. – Ne haragudj, most mennem kell, majd még beszélünk. Sok sikert Philippel, ajánlom neki, hogy hamar megszakítsatok egymás között mindent – azzal kinyomja.
 - Hát, ha valami betegen és furcsán hangzott, az ez a mondat volt – dünnyögök már csak simán a telefonnak, de aztán Loura siklik a tekintetem. – Mi az, nem akartad elkezdeni nélkülem? – Kérdem, miközben egy jól irányzott mozdulattal a kanapéra hajítom az eddig kezemben lévő mobilt.
 - Inkább a hozzávalók nélkül nem – kuncog. – Eljössz velem boltba?
 - Milyen kérdés ez? Mindenhova elmegyek veled, ha hagyod – viccelődök, ő pedig somolyogva közelebb lép hozzám, aztán megcsókol.
 - Nem tudom, az elmúlt néhány napban nem igazán mozdultál ki – motyog az ajkaimra.
 - Nos, igen, de már jobban vagyok – mondom meggondolatlanul, ami persze nem kerüli el a szerelmem figyelmét, és rögtön el is hátrál néhány lépésnyit.
 - Harry, azt mondtad, hogy csak nincs kedved kimenni – túr a hajába. – Rosszul érezted magadat? Ne válaszolj, mert látszott – nevet elkeseredetten. – Inkább azt áruld el, miért hallgattál el előlem egy ilyen kis dolgot.
 - Tündérkém, én csak nem akartalak ezzel terhelni – hebegek –, mert te viszont jól érezted magadat, eljártál fotózni, és…
 - Hazz – szakít félbe, és megnyugszom attól, hogy ugyan a hangsúlya komor, a szeme szeretetteljesen csillog –, többet ne csinálj ilyet, oké? Mindenről tudni szeretnék, ami abban a göndör fejedben zajlik.
 - Mindenről? – Kérdezek vissza egy huncut vigyorral.
 - Oké, csak arról, ami nyomdaképes – forgatja meg a szemeimet. – De most öltözzünk és menjünk, mert farkaséhes vagyok.
 - Rendben – kuncogok figyelve a távolodó alakját. – Közben megleplek azzal a hírrel, hogy Ariana menedzsmentje felvenne – indulok utána.
 - Tudtam – villant rám egy mosolyt, miközben már a nadrágját húzza fel.
 - Mégis honnan? – Lepődök meg, de én is öltözni kezdek.
 - Számomra egyértelmű, hogy mindenki téged akar – évődik immár utcára való öltözetben, így gyorsan belelépek még a cipőmbe, hogy utolérjem őt a készülődésben.
 - Imádlak – karolok bele vigyorogva, és már el is indulunk a boltba, habár lehet, rendelni egyszerűbb lett volna.
Amíg leérünk, megegyezünk, hogy elég lesz a három utcára lévő kisebb üzlet is, majd veszünk tésztát vagy valami félkész kaját, mert egyikünknek sincs kedve főzőcskézni. Végig olyan érzésem van, hogy figyel valaki, és mikor odanézek, valakire rájövök, hogy tényleg figyelnek. Noha nem mindenki, de jó néhányan pillantgatnak rám, ami zavarba hoz.
 - Nem csak képzelődök, ugye? – Simulok Lou kis testéhez, aki felkuncog rám.
 - Nem, szerintem is elég sokan figyelnek téged.
 - Minket – javítom ki, mire az oldalamba csippent. – Hé! – Sikkantok halkan, de ő csak kacag.
 - Ebből is láthatjuk, hogy nem Philip, hanem te nyertél. Az emberek nem fordulnak el tőled, nem undorodnak, inkább kíváncsiak - beszél elgondolkodva.
 - Rátapintottál a lényegre, hogy miért aszalódtam a lakásban napokig – dünnyögök.
 - Hát ezért? Féltél, hogy te leszel a rossz?
 - Mondhatni – vonok vállat, de szerencsére nincs szükség átfogóbb magyarázatra, mert belépünk az üzletbe, ahol mégiscsak a cuccokra figyelünk, így nem igazán lehet ilyenről beszélgetni. Na és szerintem már ki is veséztük a témát, a lényeg, hogy már minden rendben van.

Hazaérve én előremegyek a kajákkal, Louis meg a postaládából szedi ki a ma érkezett leveleinket.
 - Hé! – Szalad utánam, így a vállam felett hátrapillantok rá. – Philiptől is jött egy. Mármint nem pont tőle, de érted – lóbálja meg a halványkék borítékot.
 - Viszonylag gyors volt – motyogok, habár csak reménykedni tudok abban, hogy tényleg a szerződés felbontását küldte.
 - Nyugi – mondja halkan Lou, és a kulcsot keresi, míg én félrelépek, hogy az ajtóhoz férjen. – Aláírod őket, és szabad leszel – kacsint rám.
 - Igen – értek egyet halkan, mert többre nem érzem magamat képesnek.
Beérve a lakásba egyszerűen lepakolom a földre a táskákat, és nem bírva magammal elveszem Lou kezéből a borítékot. Szükségem van a bizonyítékra, hogy örökre végeztem azzal az emberrel, nem lényeg, hogy neki köszönhetem a karrieremet.
Remegő kézzel feltépem a papírcsomagot, majd viszonylag lassan előhúzom a tartalmát. Louis mellém lép, kis kezével átkarolja a derekamat, amivel némán támogat. Rámosolygok, amit ő viszonoz is. Egy pillanatra elfelejtem, hogy mit is csinálok, csak mi ketten létezünk a szerelemtől terhes kis buborékunkban, ami úgy tűnik, mindent átvészel.
 - Szeretlek – suttogok leejtve a levelet, ő pedig somolyogva megrázza a fejét. Lepillant a földön heverő, szabadságot jelentő borítékra, majd mindkét karját szorosan körém fonva megcsókolja az államat. Lehajolnék hozzá, mert a számon is akarom érezni, de ő elrántja a fejét, majd egy huncut mosollyal a vállamat borítja be apró puszikkal.
 - Ne légy ennyire heves – duruzsol a bőrömbe, amitől libabőrös leszek.
 - Könnyű azt mondani – szuszogok szinte aléltan, mire ő elhúzódik tőlem, és vidáman lehajol a levélért.
 - Na, bontsd ki – simogatja meg a kipirult arcomat.
 - Téged jobban érdekel, mint engem – nevetek halkan, de elveszem tőle. – És már különben is kibontottam, mert ez csak a tartalma – piszkálom azzal, hogy kijavítom, de nem veszi magára, csak megforgatja a szemeit.
Leül az asztalhoz, és én is követem a példáját, majd kettőnk közé kiteszem a hosszú szöveget, ami kivételesen egyszerűen van fogalmazva, mindenféle apró betűtől mentesen. Fél óráig böngésszük, mire úgy döntünk, hogy ebbe nincs semmilyen csapda, csak egy sima elbocsájtás, illetve szerződésbontás. Aláírom ott, ahol kell, majd csendbe meredek a kanyargós betűkre.
Igazából ezt az egészet Arianának és a véletlennek köszönhetem.
Előbbinek a tervéért, utóbbinak pedig azért, mert így Philip nem csalhat zsákutcába, mert a sajtó már így is rászállt, tehát nem engedhet meg magának még egy rossz ügyet, főleg nem velem kapcsolatban.
 - Beviszed neki? – Érdeklődik Louis az asztalon heverő kezemet cirógatva.
 - Feladom neki postán – rázom meg a fejemet fintorogva.
 - Úgy elkeveredhet – sóhajt, amiből tudom, hogy csak annyit szeretne, személyesen adjam át neki.
 - Rendben, holnap reggel beugrok hozzá – mormogok, kiérdemelve egy ragyogó mosolyt.
 - Mihez lenne kedved? – Kuncog Louis simogatva, a lába pedig félreértelmezhetetlenül megtalálja az enyémet az asztal alatt.
Épp válaszolnék, de a gyomrom megteszi helyettem egy hatalmas kordulással.
 - Ööö… - vörösödök el, mert nem ezt akartam mondani –, enni? – Túrok a hajamba.
 - Gondoltam – kacsint felkelve, és miközben elhalad mellettem a konyhába menet, végigsimít a vállaimon.

*Louis szemszöge.*

Másnap reggel felébredek ugyan Harryvel, és elmormogok neki egy rövid, ám annál biztatóbb szöveget, de hamar visszaalszok, mert az este megejtett hosszas szeretkezésünket még mindig nem pihentem ki, szóval inkább szundítok, amíg tudok. Ez persze mind szép és jó, de épphogy hallom Hazzt elmenni, megszólal az ébresztőm. Nyögve a fejemre húzom a párnámat, nem akarok tudomást venni arról, hogy a napot nem tölthetem semmittevéssel, helyette muszáj lesz bemennem a fotótanfolyamra, de nem azért, hogy tanuljak, hanem hogy vizsgázzak.
Erre aztán kitisztul az agyam, és olyan gyorsan ülök fel, mint ahogy egy futó startol, amikor meghallja a lövést. Kinyomom a már jó hangosan szóló ébresztőt, majd felkelek, és a konyhába csoszogok. Reggelire megeszem a még Harry által készített pirítóst, habár alig bírom lenyelni a falatokat, olyan görcsbe van a gyomrom a vizsga végett.
Végül csak a felét sikerül elnyámmognom, a másik fele – éhezés ide vagy oda – a kukában landol. A hűtőből kiveszek egy doboz narancslevet, de ahelyett, hogy azonnal innék belőle, leteszem a pultra, mert megakad a szemem egy zöld post-it matricán.
Sok sikert, tündérkém! <3
Ui.: Nehogy túlaggód, kirázod a kisujjadból a kiváló (akarom mondani zseni, de olyan minősítés, ha jól tudom, nincs) vizsgaeredményt. H
A pársoros levél miatt felkacagok. Hihetetlen, hogy ő jobban emlékszik rá, pedig hosszú napokkal ezelőtt említettem meg neki – és akkor is csak futólag. Sőt, az se fér a fejembe, hogyan tud ennyivel viszonylag megnyugtatni.

Gyorsan elmegy a nap.
A vizsgán mindenki ugyanolyan jó fej, közvetlen és kedves, mint minden másik alkalommal, és ha rajtam múlna, nem is nevezném ezt a dolgot igazi vizsgának, mert csak az eddig készült fotóimból – és azok szerkesztéseiből – kell megmutatnom párat a tanáraimnak, akik csak helyeselnek. Fél óra alatt le van zavarva az egész, én pedig az épület előtt állok a hónom alatt a gépemmel és a papírral, ami igazolja, hogy fényképész vagyok. Persze nem olyan profi, de azért az vagyok. Na és sokan mondták ezalatt a viszonylag rövid idő alatt, hogy van szemem és érzékem a dologhoz, szóval… fotós vagyok.
Boldogan mosolyogva sétálok haza – nem akarok taxizni vagy buszozni –, és az se szegi a kedvem, hogy néhányan furcsán néznek rám, amiért nem lógó orral, hanem felemelt fejjel, felfelé görbülő szájjal járom az utamat. Az eső csöpögni kezd, szinte a semmiből, de azon kívül, hogy kicsit nedves leszek, nem jelent semmit.
Úgyis tavasz van már, nem hinném, hogy ennyitől kidőlök.
Tavasz van – jut eszembe ismét, és egy pillanatra megtorpanok, hitetlenkedve nézek körbe.
Kicsivel több mint fél éve egy virágboltban melóztam, és egyetlenegy olyan ember volt, akiben megbíztam. Gyakorlatilag nem csináltam semmit, egy burokban éltem, és csak tengettem a mindennapjaimat.
Megdöbbentő, hogy elég volt Harry ahhoz, hogy mindez gyökerestül megváltozzon. New Yorkban élek, a sikeres pasimmal, vannak barátaim – jó, nem annyi, hogy ne tudjam őket megszámolni, de itt van nekem Liam és Helennel meg Arianával is kijövök –, megvan, mit szeretnék az élettől, és tudom, hogy én én vagyok. Mert ez a fontos, végre megtaláltam önmagamat.
Ugyanaz a szerencsétlen balfék vagyok, de valahogy mégsem, mert egy sokkal jobb kiadású balfékká avanzsáltam, aki boldog és nem azon fog keseregni a halálos ágyán, hogy miért nem tudott egy kicsikét élni. Mondhatni, egy kettőpontnullás verzió vagyok, akit nem riasztanak el az akadályok se, mert tisztában van azzal, hogy egyszer úgyis ki kell sütnie a Napnak.
A hosszas merengésemből a telefoncsörgés szakít ki, és csak most jövök rá, hogy még mindig ugyanott állok, mint ahol rájöttem, hogy fotós vagyok. Egyszóval nem haladtam sokat, és az eső még mindig esik, méghozzá egyre jobban. A kijelzőre pillantva a legközelebb eső épület falához simulok, mert itt kevésbé hullnak rám az esőcseppek, majd a fülemhez emelve fogadom a hívást, mert Harry az.
 - Jó napot, ön Louis Tomlinsonnal – elhallgatok, majd elvigyorodok –, vagyis egy hivatalos fotóssal beszél. Mit szeretne? – Szinte dalolok a jókedvtől.
 - Sajnálom, de nem ezek miatt a szolgáltatások miatt telefonálok, Mr. Tomlinson – megy bele a játékba, amitől ha lehet, csak még boldogabb leszek.
 - Hát? Mást nem tudok ajánlani – kuncogok.
 - Nem gond, mert ez egy fordított telefonálás. Uram, vegye úgy, hogy maga nyert egy ingyen fuvart, csak be kell diktálnia a címet, ahol éppen van.
 - A St. John és a Tizennegyedik sarkán vagyok egy pékség előtt – mondom kuncogva. – De biztos értem jössz? Szívesen sétálok ám.
 - Majd sétálhatsz később – ígérget felelőtlenül, de van valami a hangjában, ami miatt nem állok le kötekedni, helyette elbúcsúzok gyorsan, aztán megszakítom a hívást.
Harry meglepő gyorsasággal, alig tíz perc alatt ideér, én pedig odaszaladok a fekete kocsihoz, habár mindegy, hogy sietek-e, mert már így is csurom víz vagyok a hosszas álldogálástól.
 - Szia – hajol hozzám egy futó csókért, amit meg is kap. – Hű, de vizes valaki – mér végig. – Igazán hordhatnál magaddal esernyőt – paskolja meg a combomat, aztán bekapcsolja a fűtést.
 - Köszi – motyogok úgy mindenre, de leginkább a figyelmességére. – Hogyhogy értem jöttél? Közel voltam már.
 - Tudom, de szeretnélek meglepni valamivel.
 - Ó – lehelem, és annak ellenére, hogy kicsit fázok, elégedetten hátradőlök az ülésben, ami meleg. Kell egy pár másodperc, hogy leessen, miért. – Miért nem mondtad soha, hogy ülésfűtéses a kocsid?! – Tettetek felháborodást.
 - Mert ez nem az én kocsim – von vállat, de látom rajta, hogy mindjárt elmosolyodik, így csak várom a magyarázatot. – Ez a mi kocsink, tündérkém – somolyog vezetés közben.
 - Persze, persze – hagyom rá, de igenis jól esik, hogy mindent közösnek tekint, holott nekem maximum a rendetlenség és úgy általánosan a vacsora köszönhető.
Negyed óra alatt kiérünk a város legforgalmasabb részéről, és már jóval kevesebb a felhőkarcoló is, viszont én egyre jobban fázok, hiszen mégiscsak megáztam, és nincs nyár.
 - Egyébként mennyit akarunk autókázni, Harry? – Kérdem halkan.
 - Talán még húsz perc. Miért? – Rám néz, és mintha látnám megcsillanni a felismerést a szemeiben, de nem szól.
 - Fázok – dünnyögök.
Nem felel azonnal, szerintem gondolkodik, én pedig nem akarok hisztisnek tűnni, így várok. Indexel, aztán bekanyarodik egy hipermarkethez, és még mindig nem szól. Mondjuk nem is kell, ki tudom találni, hogy vagy takarót, vagy száraz – és puha, mert a vizes göncöknél minden puhább – ruhát akar venni.
 - Mindenből a legkisebb kell, ugye? – Néz rám, amikor már leparkolt.
 - Olyan szemét vagy, te jó ég! – Nevetek megkönnyebbülten. – Azt hittem, hogy valami bajod van, erre ilyet kérdezel – kuncogok, aztán megmerevedve lefagy az arcomról a mosoly. – Várj, ugye nincs semmi gond velem kapcsolatban?
 - Már miért lenne? – Nyitja ki az ajtót, de még futólag megpuszilja a számat.
 - Nem is tudom, hallgatag vagy – sütöm le a pillantásomat.
 - Csak izgulok, hogy tetsszen a meglepetés, oké? Semmi baj nincsen, tündérkém – azzal becsukja az ajtót és elsiet a már ismét csak szemerkélő esőben.

Bő háromnegyed órával – és egy kocsiban való átöltözéssel – később már az egyik kertvárosi részen gurulunk, és őszinte vagyok, ha azt mondom, halványlila gőzöm sincs arról, hogy mit keresünk itt. Harry leparkol egy mediterrán stílusú ház előtt, majd izgatottan rám néz.
 - Megjöttünk – jelenti ki.
 - Igen, meg – értek egyet, és kinyitom az ajtót, hogy kiszállhassak. Kíváncsian futtatom körbe a tekintetemet mindenen, hátha rájövök, miért vagyunk itt, de semmi nincs, amiből ki tudnék indulni, így inkább hagyom az egészet, és Harryhez sétálok, aki időközben már a kocsit is bezárta.
 - Gyere, kopogjunk be – karol belém, én pedig érdeklődve lépkedek mellette egyenesen a bejárati ajtóig.
 - Inkább csengessünk – azzal meg is nyomom a gombot, így bentről egy rövid dallam szólal meg kétszer, amit vad csaholás követ. – Egy barátodhoz jöttünk? Esetleg Ariana? – Tippelgetek homlokráncolva, de nem tud felelni, mert az ajtó máris nyílik, mi pedig egy idős, kedves arcú hölggyel találjuk szembe magunkat. Lejjebb pillantva észreveszek egy huskyt a lábainál.
 - Maga lenne Harry, ugye? A kiskutyákhoz jöttek, nem igaz? Jöjjenek beljebb, édeseim – beszél hozzánk a nő már-már csivitelő hangon. Harry helyesel mindenre, tőlem meg csak zavart pillogásra telik.
 - Meglepetés – nevet a fülembe Hazza, és követjük a nőt egyenesen a nappaliba, ahol négy kis huskykölyök szaladgál.
 - Ugyan a telefonba már megbeszéltük, de mind a négy cukorfalat megkapta az oltásokat, szobatiszták és van bennük chip is – sorolja az információkat a nő.
 - Köszönjük, Teresa – Harry csakis a kutyusokat figyeli, akik ugyan nem mernek idejönni hozzánk, de azért a farkukat csóválva méregetnek minket.
 - Nagyon édesek – motyogok leguggolva, mire az egyik pár lépésnyit közelebb szalad. – Hé, gyere – duruzsolok neki –, nem harapok.
Kinyújtom a hófehér, kék szemű kis csöppség felé az egyik kezemet. A többiek elvesztik az érdeklődésüket, de ő a mancsain lopja a távolságot. Egyszer csak ideér, a nedves orra hozzáér a kézfejemhez, amit a nyelve követ, ahogy megnyal. Felnevetek, mire érdeklődve rám pillant, de nem megy el.
 - Azt hiszem, kiválasztott minket – mosolygok fel Hazzára, aki leguggol mellém.
 - Bizony, ki – suttog teljesen elvarázsoltan, míg a kutyus őt is megszaglássza.
 - Mike a neve – szól közbe Teresa. – Nagyon játékos, és amint látják, kíváncsi is – jellemzi Mike-ot.
 - Nos, Mike, üdv a családban – gagyogok a szőrgombócnak, de aztán megérzem a vállamon Harry kezét, így zavartan rápillantok. – Vagy? – Kérdezem tőle a megerősítés reményében.
 - Bizony, Lou jól mondta – mosolyog Harry, majd mit sem törődve a nővel, megcsókol. – Szeretlek.

 - Én is szeretlek – kuncogok a csókunkba.